A debreceni mézeskalácsosság történetét és jelenét bemutató kiállítást rendezett Debrecen önkormányzata, a Debreceni Értéktár Bizottság, a Demki Debreceni Művelődési Központ és Ifjúsági Ház, a Déri Múzeum, valamint a Magyar Nemzeti Levéltár Hajdú-Bihar Vármegyei Levéltára március 9-én a debreceni Új Városháza Galériában.
A mézeskalács készítésének hagyománya egészen az ókorig nyúlik vissza, hiszen már a görögök és a rómaiak is készítettek ünnepi alkalmakra mézeslepényt. A hazai mézeskalácsos céhek a 17. század elejétől német hatásra jöttek létre. Debrecen városa, ahol 1713-ban alakult meg a céh, mindig is jelentős központja volt a magyarországi mézeskalácsosságnak, melyhez a kiváló minőségű lisztet a helyi fejlett malomipar biztosította.
A debreceni mézeskalácsosok háromféle tésztát készítettek: mézes, barna és cukrostésztát. A mézestészta – az úgynevezett „debreceni” – készítésének fő jellegzetessége, hogy nem főzik fel hozzá a mézet, felületén díszesen faragott faformákkal, ütőfákkal alakítják ki a díszítményt, sütése pedig nagykemencében történik.
Az ütőfákat – amelyeket változatos ábrázolással láttak el – maguk a mézeskalácsos mesterek, vagy ügyes kezű fafaragók készítették. A debreceni mézeskalácsok legismertebb formája a debreceni tányér volt, amely ennek az országszerte elterjedt alapformának a legdíszesebb változata, s legtöbbször virágmintával készült.
A másik legismertebb forma a debreceni szív volt, amelyből készítettek ütőfás és – a XX. századtól – pirossal színezett, tükrös változatot is. Emellett a pólyás csecsemőt ábrázoló báb, a huszár és a kard voltak a legkedveltebb formák, amelyekből szintén készítettek pirossal díszített változatokat is. A debreceni mézeskalácsosság formakincse eltér a Dunántúlon ugyancsak ismert és kedvelt mesterség formakincsétől, jellegzetesen magyarnak tekinthető.
A XIX. század végétől a cukorgyártás és a cukrászsütemények széles körű elterjedésével ez a mesterség is hanyatlásnak indult, s a mézeskalácsosok jó része áttért a cukrászmesterségre, vagy megmaradt foglalkozásánál, de azt más elemekkel ötvözte.
A mézeskalácsos szakmában csak két mester nyerte el eddig a Népművészet Mestere címet. Két debreceni mester, Kerékgyártó Sándor 1966-ban és Radics László 2015-ben.
Radics László igazi közösségi ember, önzetlen, segítőkész, mesterségét szívesen mutatja be felnőtt és gyermek közösségnek. Közéleti tevékenysége is kiemelkedő: a Hajdú-Bihar Megyei Kereskedelmi és Iparkamara kézműves tagozata alelnöke, a Hajdú-Bihar Megyei Népművészeti Egyesület vezetőségi tagja.
Munkái rendszeresen megjelennek helyi, országos pályázatokon, kiállításokon, külföldön, többek között Rómában, Londonban, Moszkvában. Díjai, elismerései között megtalálható a Népi Iparművész cím, a Király Zsiga-díj (Népművészeti Egyesületek Szövetsége), Debrecen város Csokonai-díja.
2019-ben elnyerte a Hajdú Bihar Megyei Príma-díjat Magyar népművészet és közművelődés kategóriában.
A mesterséget fia, Radics Zoltán is elsajátította, mára már önálló alkotóvá vált, zsűrizteti munkáit.
A Debreceni Értéktár megalakulása után 2014-ben, az elsők között, 9. sorszámmal nyilvánította kiemelkedő értékké a debreceni mézeskalácsosságot. (9/2014 (01.29.) Debreceni mézeskalácsosság)
