Egyedülálló tettre készültek a DVSC focistái, legutóbb ugyanis februárban sikerült zsinórban két meccset egymás után megnyerni a bajnokságban, így aztán a Vasas elleni tükörsima idegenbeli győzelem után az idei utolsó hazai mérkőzésnél nem is lehetett jobb alkalom, mint megszakítani ez a hosszú sorozatot. Nem is ártott volna visszavágni a matyóföldieknek, mivel a felek legutóbbi találkozóján nem sok babér termett a piros-fehéreknek. Így aztán igencsak jólesett a lelkünknek a végén jött katarzis és a csattanó. Ez még nagyon sokat érhet a végelszámolásnál.
A mérkőzésre igyekezvén megpillantottam a kezdőcsapatunkat, és bátran elmondhatom, hogy Srdjan Blagojevic, mintha csak meghallotta volna a szurkolók óhaját, kezdőbe tette az ördöngősen cselező görög Kyziridist, és a közönségkedvenc Bárány Donátot. Rég nem tapasztalt kincstári optimizmus fogott hát el, és úgy éreztem, hogy itt ma nem kaphatunk ki. Beérve a stadionba, már javában hangoltak a szurkolók a lelátón és a büfében is. A több mint 3500 néző pedig azért már biztatónak mondható, tekintve, hogy hétköznap volt, és eleve nem számított presztízsmérkőzésnek a Mezőkövesd elleni kilencven perc.
A találkozó néma gyászszünettel kezdődött, a nemrégiben elhunyt Debreceni Városi Kispályás Labdarúgó Szövetség elnökének, Göntér Zsolt emlékének adóztak ezzel a jelenlevők. Majd a debreceni szurkolók karácsonyhoz és szilveszterhez közeledvén egy kis pirotechnikai bemutatóval és görögtüzezéssel kedveskedtek a pályán lévőknek. Ez mi tagadás, nekem már nagyon hiányzott mostanában a lelátóról, és méltatlannak tartom, hogy az MLSZ illetékesei tűzzel-vassal harcolnak az efféle látványosságok ellen, pedig a pirotechnika, ha rendeltetésszerűen használják, akkor a világ bármelyik pályáján egyedülálló hangulatot és atmoszférát tud adni egy mérkőzésnek.
Eseménytelen 45 perc, két sérülttel
Farkas Ádám kezdő sípszava után igencsak ismerkedősen indult az első félidő, és egy két kósza lövést leszámítva jobbára mezőnymunka dominált az összecsapáson. Sokat elmond az összképről, hogy az utolsó passzokba rendre hiba csúszott, így nem alakult ki komolyabb helyzet. Ezért aztán említésre érdemes történésként egy-egy kényszerű cserét lehetett feljegyezni mindkét oldalon: a vendégek csapatkapitányukat, Cserit vesztették el, míg a DVSC-nél Bárány Donát sérült meg újfent. Ki tudja mennyi lesz ezúttal a kihagyás, de reméljük, hogy minél hamarabb pályán láthatjuk Dodót.
Helyette így az észak macedón Dorian Babunski állt be, így összejött a testvérharc a pályán, ugyanis bátyja, David szeptember végén éppen a Mezőkövesdhez távozott a Lokitól. Ettől eltekintve az első félidő lepörgött komolyabb helyzet nélkül, és tegyük hozzá, ezúttal meglátszott, hogy csapatkapitányunknak, Dzsudzsák Balázsnak sem ment úgy a játék, mint ahogy azt megszoktuk tőle. A szünetben latolgatva a jelenlévőkkel arra következtetésre jutottunk, hogy ez vélhetően egygólos meccs lesz, és reménykedtünk benne, hogy mi szerezzük majd a győztes találatot.
Sós Bence döntött a végén
A második felvonás elején a kövesdiek csatára, Drazic hozta ránk a frászt két megoldásával, de Megyeri Balázs állta a sarat. Majd a hazai kispad megunta ezt az unalmas botorkálást, és az 58. és a 70. percben is kettőt cserélt, remélve, hogy el tudjuk dönteni a javunkra az összecsapást. Először Baráthot és Bévárdit, majd Bódit és Sóst küldte csatasorba a szerb szakvezető.
Ez pedig meghozta a várva várt dominanciát, és egyre többször voltunk az olasz Piscitelli kapuja előtt, de valahogy a befejezésekkel gondban voltunk. Egyszerűen nem úgy pattant a bőr a gyepen, hogy az nekünk jó legyen. Ez történt például Babunski ígéretes fejesénél a 72.percben. Ekkortájt olyan érzésem is volt a sokadik elrontott passz vagy gyatra befejezés alkalmával, hogy ha reggelig játszunk, akkor sem rúgunk gólt.
Szerencsére nem lett igazam. Ez egy olyan meccs volt, mint anno az Oláh Gáboron, amikor a 12. játékos hangorkánja besegítette a lasztit a hálóba. A 92. percben egy labdaszerzés után Dzsudzsák beívelését a fiatalabbik macedón fejelte rá, amit a talján kapus még nagy bravúrral kitolt, de az éppen arra járó Sós Bence a kapuba pofozott. Ezzel az Újpest elleni találata után ismét fontos gólt szerzett a debreceniek 22-es számú játékosa. Beteljesült a katarzis, és a lefújást követően extázisban ünnepelte a csapat és a szurkolók is ezt a hihetetlenül fontos három pontot.
Sikerével a Lokomotív előrelépett a hatodik vágányra, akarom mondani helyre, ami az utolsó őszi felcsúti meccsünk előtt kifejezetten biztató. Egy újabb győzelemmel, és az eredmények szerencsés alakulása esetén egészen a negyedik helyig fel lehetne lépni a tabellán. Ezt azért nem láttuk jönni az augusztusi kilátástalanság és káosz után.
Kis kiegészítés a szünetben elhangzó latolgatáshoz: én akkor azt találtam mondani, hogy lőjük a legvégén a hosszabbításban azt az egy gólt, és akkor nem tudnak rá majd válaszolni. No comment.
Gólunk alapos megünnepelése után egyébként eszembe jutott egy nagyon „old school csajozós duma”: Olyan szép vagy, mint egy gól a 92.percben. Nos, ez tényleg ilyen volt!
– Faragó László –
